Fehér fogak, a Fuji, no meg a Jenő | lowcarb magazin

Fehér fogak, a Fuji, no meg a Jenő

Fehér fogak, a Fuji, no meg a Jenő

Akkor már ott tartasz, hogy végül is elfogadod a korodat, az alakodat is, hála a rendszeressé vált testmozgásnak, a visszafogottabb éjszakai pizzázásoknak – bár négysajtosról háromsajtosra váltani önmagában nem elég a jó diétához – és annak, hogy a párod nemrég felfedezte, hogy a nagytükrötök mögé a szaki egykor rejtélyes okokból egy összehajtott papírt tömött, így az eddig enyhén domború volt. Legalább fél centivel szélesebbnek mutatott. Ez volt hát az ok. Válladról a kő nagy csörömpöléssel zuhan a mélybe.

„Felkacagsz. Aztán gyorsan véget vetsz a viháncnak. Valami nem stimmel a fogaddal.”

A dokinál fél évente megfordulsz, rendszeresen le is kapja a fogköveket, meg nagyleltárt csinál, különösebb problémád nincs, megvan mind, na jó a bölcsességfogadról pár éve lemondtál, nem lett volna hiteles. Mégis, úgy fest, csak a sötétebb ruhák mellé mutat jól a teleszájas mosolyod, a krémszínű mellett már nem nagyon virít.

„Belátod, a sötétebb rúzs sem az igazi megoldás.”

Fehéríteni kéne. Az az undok Klári is milyen szépen megcsináltatta a földszinten. A dokija húzott rajta vagy 5 árnyalatot, most vigyorog mindenkire mint egy elsőbálos Oscar-jelölt. Mondjuk szerencséje volt, hogy nem a testvérére hallgatott, aki házi módszerrel, de dupla adaggal próbálkozott, tripla ideig. A fehérítés sikerült, apró mellékhatásként a peroxidos hatóanyag kikapta a fogából a szervesanyag jó részét, úgyhogy most egy ideig csak lágytojást ehet áztatott zsemlyével, mert egy komolyabb koccanástól lepattanhatnak a vékonyabb fogai élei.

Időpontot kérsz, érkezel pontosan, szólítanak, libbensz, ahogy páciens még nem libbent soha.

Beülsz a székbe, előállsz a kívánságoddal, a fogdokid hümmög, hogy már rég akarta javasolni a fehérítést. Angyal ez a Jenő, korodbeli, alig úszógumis, jó humorú, remek parti, kár, hogy nős, ja, jut eszedbe te is férjnél vagy, mindegy, ha tizenöt éve találkoztok, talán máshogy alakultak volna a dolgok, na de ne álmodozzunk, kérem, hiába kényelmes a fogorvosi szék.

Jenő vázolja a harci helyzetet, előbb lekapkodná a fogköveidet, mert ezek minden otthoni csiszolás, csodafogkrém ellenére újra és újra megjelennek az ínyed tövében. A fogkő nem túl vidám látvány, fogmosás után is úgy nézel ki, mint aki pont előtte áll.

„Persze félévente leszedeted, de két nagytakarítás között ugyanúgy fogköves vagy”.

Jenő a tettek embere, neki is ugrik az ultrahangos kütyüjével, tényleg pár perc, nem fáj, öblítesz rendesen, közben csodálkozol, mintha valami spontán cseppkőbarlang-robbanás porított maradékát kéne kimosnod a szádból. Na jó, nem ilyen gáz a helyzet, de az ember vizuális típus. Utána homokfúvót ragad, és a fogközök közül is kitolja a maradékot, meg lepolírozza az egészet, hogy fényes legyen a felület, ne tapadjon meg rajta semmi. Közben a szemed Jenőre tapad. Fényesen.

De a Jenő józan ember. Mélyen a szemedbe néz. A pillanat megdermed. Aztán tükröt tart eléd, miként a valóság maga. Fogaid immár tiszták, mint a csillagfényes augusztusi éjszaka, csak valamivel talán világosabbak.

Jenő azonban nem áll meg, most jön a java, színmintát méreget a fogadhoz, hümmög az áldott baritonján, majd javasol egy általa csak fuji-fehérnek javasolt árnyalatot. Gondolkodás nélkül elfogadod. Bízol benne, hogy az árnyalat elnevezése a hegy hósipkájára utal, és nem a tövében zajló barackvirágzásra.

Jenő pasztát ragad. Előpolíroz. Apró pálcára valami védőfolyadékot csepegtet, bekeni vele a szádat, körben. Azt mondja, kár lenne az ajkaidért.

„Veszed a lapot, csücsörítenél, de szíved titkos lovagja ügyes kis műanyagdarabkákkal körbesámfázza a fejed, nem kér a csókból.”

Öröknek tűnő mosolyt varázsolt rád, közben hümmögve lekeni az ínyed valami védőpasztával, aztán lámpát gyújt, végigvilágítja a fogakat. Gondolnád, vége a csodának, de most jön még a mutatvány. Két átlátszó anyagból készült, nyelespatkószerű elemet ken végig valami gyanús szerrel, közben az „Are you lonesome tonight”-ot dúdolgatja Elvistől. Te persze bólogatnál, hogy hogy a fenébe ne, de felkér, hogy ezt ne tedd. A két apró lópatkót finoman a fogaidra illeszti, bekapcsolja őket, magadra hagy, közben kávét kortyol, szeme a faliórán végig. Visszahúzza a maszkját, leveszi a patkókat, újrakeni őket, ismét felpeckeli a szád, voltak már romantikusabb pillanataid is. Kislámpa ismét be, szájból ragyogsz bele a sötétbe, mint valami rossz lengyel scifi-szörny.

Kispatkók le, Jenő elégedett, lemossa a védőpasztát, aztán egy utolsó polírozás, utolsó öblítés, majd tükör. És nem akarsz hinni a szemednek. A Fuji-fehér felülmúlja minden elvárosodat. Csillogsz, ragyogsz.

„Este van, de nem tervezed hazafele felkapcsolni a kocsi lámpáját. Minek?”

Jenőre villansz, ha most nem tesz ajánlatot, hát soha. Tesz is, de sokkal ésszerűbbet. A kezedbe nyom egy fehér fogkefét. Ultrahangos, mondja ő. Valami Megasonex. Minek ez neked, kérded te. Azt mondja, hogy ritkábban találkozzatok. Szívtelen ember. Magyaráz, bariton hangon. Nem vagy nagy kütyüszakértő, de azt megérted, hogy a cucc valami kilencvenmillió-sok hanghullámmal csapja szét a szádban a bacilusok táborát. Többet nem tudnak megtapadni a fogadon. Nincs több fogkő, nincs fogínyvérzés. Marad a fehérség. Nincsenek gyanús vegyszerek, sem motoros sikamika.

Meggyőzött. Fizetsz. Örömmel.

„Ultrahanggal dolgozol majd, mint a Jenő. És ilyen cucca nincs annak az undok Klárinak, az tuti.”

Jenő búcsúzik. Fogkőügyben ugyan többet nem fogsz randevúzni vele, de ha használod, majd rá gondolsz megint. Minden reggel és este. És hálás leszel. Hát nem édes?

 

A történet folytatásához kattints ide: besmile.hu

diet